Yu-Gi-Oh! Dual Monsters by Yella

Van amikor az ember orra előtt van, amire épen szüksége lenne, de valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva vagy nem veszi észre vagy valamiért kerüli. Valahogy én is így voltam ezzel a sorozattal,  bár mentségemre legyen mondva az által közvetített „kártyázunk a világ Sorsáért” életérzés még most is infantilisnek tartom…

Figyelem, ez egy régi írásom. 2011-ből származik.

 

Hol is kezdjem? „Jó” szokásomhoz híven ezt is megdroppoltam 1-2 rész után, úgy 5-6 évvel ezelőtt (szip azok a régi szép A+-os idők). Valamivel többet láttam Yu-Gi-Oh! Duel Monsters GX, de azt is rövid úton a „temetőbe küldtem” (csak azért, hogy a sorozat szakkifejezéseinél maradjunk) és nem is szándékoztam őket onnan visszahozni ebben az évezredben. A „szörnyébresztő lapom” ezúttal a harmadik nagyobb sorozat a Yu-Gi-Oh! 5D’s volt, amiben már nem csak kártyáztak, hanem közben motoroztak is! Ez annyira lol-nak hangzott (és az is), hogy már csak a poén kedvéért bele kellett néznem, de még mindig nem értettem a szabályokat így került ismét a monitoromra a Yu-Gi-Oh! DM. (Utólag célravezetőbb lett volna felcsapni a wiki-t és elolvasni a játékmenetet, de most már úgyis mindegy.)

Mutasd a kékszemű hósárkányodat:

 

 

  

Talán ez volt az egyetlen pont, amivel régen sem volt problémám. Nekem kifejezetten bejött a karakterábrázolás a furcsa hajkoronákkal, őrült fejekkel, a részletes ugyanakkor ízlésficamos ruhákkal, illetve a változatos szörnyekkel. Külön kiemelném a szemeket és megdizájnolt egyiptomi ruhákat, ékszereket, mint személyes kedvenceimet.

Az animáció terén már nem ennyire fényes a helyzet, mivel ingadozik és némelyik csatajelenetnél túl sok az állóképet használ. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy pocsék vagy ilyesmi, csak azt, hogy átlagos. Ráadásul olyan szinten szenilisnek (értsd aranyhalnak, aminek 10 s-os a memóriája) nézik a készítők a nézőt, hogy nem telhet el rész hosszabb visszaemlékezés nélkül. Néhány félrerajzolás is akad és a szemszíneket sem találják el mindig, de nem eget rengető mennyiségben fordulnak elő. Szóval fogjuk rá, ez is rendben van.

Az OST egész jó. A sorozat minden évadja külön openinggel rendelkezik. Közülük a negyediket és az ötödiket emelném ki. Az endingek nem igazán tetszenek, leszámítva az 5.-et, ami valamiért nagyon megfogott. Talán pont az egyszerűsége miatt.

A kártyák lelke: 

Szóval térjünk is mindjárt a tárgyra. Nem véletlenül van minden épeszű embernek fenntartása ezzel a sorozattal kapcsolatban, mert általában olyan címekkel emlegetik egy mondatban, mint Pokemon, Digimon, Dinoszauruszkirály, Bayblade vagy a Bakugan. Ezek a cuccok ugyanis nyílt reklám animék, vagyis a történet, a karakterek, ergo minden az eladandó motyó miatt létezik és alá van annak rendelve. Elég csak a Pokemon szlogenjére, a „Szerezd meg hát mindre!” gondolni. Ezt a tényt vagy beveszi az ember gyomra vagy nem. Személy szerint útálom a fenti mondatban szereplő valamennyi sorozatot (ezért is jelöltem mindet feketével). Ráadásul asexuális reprodukcióval szaporodnak, vagyis még unalmasak is és annyian vannak, mint a nyű. Szóval kerülöm őket, mint vámpír a szenteltvizet.

2

Azonban a Yu-Gi-Oh! DM esete nem ennyire egyszerűen fekete-fehér. Hazudnék, ha azt írnám, hogy nem akarja eladni az anime a kártyákat, de itt jön a nagybetűs DE alapvetően abban különbözik a többi hasonszőrű kollégájától, hogy ez nem annak indult vagyis van hangulata, normális kerettörténete, tart valahonnan valahová. Azért, hogy mindezt alá támasszam, vissza kell kanyarodnunk egy pillanatra a képregényre és Takahashi Kazukira.

A mangaka eredetileg egy játékokat gyártó és forgalmazó cégnél dolgozott. Ez az élmény inspirálta őt arra, hogy olyan mangát alkosson, ami az általa kitalált játékokról szól. Tehát ez a kártyajáték csak egy volt a sok közül és két fejezetnél nem is szerepelt volna tovább az eredeti koncepció szerint. Azonban rengeteg olvasói levelet kapott a mangaka azzal kéréssel, hogy hozza vissza ezt a játékot, vagyis ha úgy tetszik maguk az olvasók terelték a sorozatot ebbe az irányba. Viszont hiába epizodikus felépítésű az eleje, az egyiptomi keretsztori már az első fejezetekben jelen van és a végső fináléig végig is kíséri a sorozatot. Szóval engem (nem meglepő módon) megvett kilóra a körítés. Mondjuk, nem kell ebben az esetben sem csodára számítani, mert csak elemeket használ fel a világ felépítéséhez, de azt legalább jól csinálja. Nagyon jó ötlet volt pl.: az egyiptomi mágiarendszert megtartani és összehozni a szörnyidézésekkel, majd a jelenben a kártyákkal, illetve az ilyen kis apróságokat belerakni, mint hogy a fáraónak, hogyan adták meg a tiszteletet, vagy a túlvilágra való átjutás és hajóút közötti összefüggés. Külön piros pontot érdemelnek az Ezeréves Ikonok köré szőtt misztikum.

Felületesen ugyan, de érinti a sorozat az ókori egyiptomiak gondolkodás módját is, nevezetesen a nagybetűs SORShoz való hozzáállásukat. Mégpedig, hogy nincs véletlen, csak Végzet létezik, minden eleve el van rendelve és az a helyes magatartás, ha képesek vagyunk szembe nézni vele és nem elfutni előle. Tehát nem véletlenül kerül az ezeréves kirakó a főhőshöz (Mutou Yugihoz), Kaiba már-már beteges vonzalma a kékszemű hósárkányokhoz sem alaptalan, az Ezeréves Ikonok maguk választják a gazdájukat és a sornak itt még koránt sincs vége, de az már spoiler lenne. Ez azért furcsa, mert egy shounen rendszerint azt az üzenetet hordozza, hogy a főhős saját életének a kovácsa, vagyis megfelelő szorgalommal, kitartással bármi elérhető. Itt erről szó sincs. Yuginak végig kell járnia az utat, ami a végzetéhez vezeti, és szembe kell vele néznie, akár tetszik neki, akár nem, ha nem így tenne, úgy járna, ahogyan Marik (valami sokkal rosszabbat szabadítana magára és világra). Az akarat pedig csak arra jó, hogy minimális mértékben megváltoztassa a sorsot (Kaiba Seto és Istar Isis összecsapására gondolok). Szó esik még a jövő és múlt közötti kapcsolatról, vagyis amíg képtelenek a szereplők elfogadni, megérteni a múltjukat, vagyis önmagukat addig a jövő feletti csekély befolyásukat is elvesztik (szintén Kaiba erre a jó példa). A legfurcsább a sorozatban azonban mégsem ezek a gondolatok – amik már önmagukban is zavarba ejtőek lennének egy shounentől -, hanem hogy Kazukira mégis csak japán, vagyis buddhizmus egyes gondolatai is jelen vannak az animében. Tehát van, itt kérem szépen reinkarnáció (Istar Isis, Kaiba Seto, Mutou Sugoroku, Mutou Yugi), a folyamatosan ismétlődő események a karma értelmében (Seto rossz viszonya az apjával jelenben és múltban, ugyanazon gonosz 3000 év utáni újbóli feltűnés), a szereplők tudatalatti vonzalma egyes előző életükhöz köthető tárgyakhoz (Seto –Kékszemű Hósárkány, Sugoroku- Exodia, Atem- Sötét Varázsló) és ezek az elemek nem ütik egymást.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre. Előbb még a kártyákról és a párbajokról is kell egy-két keresetlen szót ejtenem, ha már Yu-Gi-OH!-ról írok, amik szerintem egyszerre képezik a sorozat legnagyobb erőségét és gyengeségét. A problémám az a párbajokkal, hogy különösen az első 50 részben (pont abban, amit a magyar adókon ment) valóságos szabályoktól jócskán elrugaszkodtak a készítők, így érthetetlenné és követhetetlenné váltak az események. A Battle City sagától kezd konszolidálódni a helyzet és kb.: onnantól válik igazán élvezhetővé, amikor nagyjából ismeri már a néző Yugi lapjait és már képes kombinálni, hogy a főhősúr mire, mit fog legközelebb tenni. Az is tetszett, hogy a karaktereknek személyiségükre szabott paklijaik vannak, a szörnyek is nagyon ötletesek, de személyes kedvenceim s csapda és varázs lapok. A párbajok néha 5-6 részen keresztül is folynak, de szerencsére kellően változatosak.

1

A fárao és a többiek…

Szó esett idáig a három alappillérből kettőről. Már csak a szereplők vannak hátra. Kezdjük rögtön a negatívumokkal. Túl sok felesleges karaktert mozgat a sorozat. Pont olyanok, mint a vízkő, ha egyszer rá rakodnak a főszereplőre egyszerűen lehetetlen őket sósav nélkül lekaparni. A baj nem is az velük, hogy vannak, hanem hogy teljesen jellegtelenek és a szurkoláson kívül nem is csinálnak egy idő után semmi mást. A másik főproblémám az, hogy a szereplőgárda 95%-nak szükség lenne pszichológusra (Mariknak egy pszichiáter és egy zárt osztály járna minimum). Ott van mindjárt a főhős aki ugye kettős személyiséggel lett megáldva, vagy Kaiba Seto, akinek megalomániája, önértékelési zavarai vannak és csoda, hogy a teste képes befogadni hatalmas egóját. A „sötét” oldal a szokásoshoz képest is szutykosabb, elmeroggyantabb. Mariknál nagyobb INTJ-t és pszichopatát nehéz találni, ráadásul a séróját egy SSJ3 Goku is megirigyelhetné. A másik fő ellen Bakura, sem piskóta, de azért Marik főgonosznak jobb (hú figyelitek a paradoxont). Jaj, ha valaki azt hitte Joey kimarad ebből a körből az marha nagyot tévedett. A szülei elváltak, az apja alkoholista (biztos ezért nem érdekli, hogy a fia merre csatangol) és az elején ő is egy szadista dög, aki nála gyengébbeken vezeti le a feszültséget. Ráadásul az önutálat is kínozza „szegényt”. Érdekes, hogy pont ezek a gyökérkezelt szereplők sikerültek jobban, emlékezetesebbre. Még nem esett szó a női főszereplőről. Nos Anzu (Tea) köszöni szépen nem bosszantó, nem tsundere, de nem is csinál különösebben semmit.

3

 

A fáraó története véget ér

A bevezetőmben említettem, hogy kerestem valamit az elmúlt időszakban, mégpedig egy jó shounent és ezt Yu-Gi-Oh! DM sorozat keretein belül meg is kaptam. Álmomban sem mertem volna gondolni, hogy most ezt fogom írni, de megérte végig nézni. 1000X inkább ez, mint Natúró, Bleach párosból bármelyik. Egyszerűen képtelen vagyok, nem szeretni hiába vérzik számos sebből a story, hiába van annyi felesleges, értelmetlen karakter, hiába infantilis a „kártyázunk a világ Sorsáért” életérzés, ha egyszer a legfontosabb a helyén van. Ez a valami nem más, mint a sorozat hangulata, szíve és engem kizárólag ez érdekel. Megvan benne az a plussz, ami annyira hiányzik a mostani shounenekből. Ugyanis ez az oka annak, hogy képes volt világszerte meghódítani az embereket. Sajnos a siker gyenge klónokat eredményezett és gyakorlatilag kialakította shounen műfajon belül a krátyás, szörnyes izé kategóriát csak épp a lényeget nem sikerült átmenteni. Azonban ez nem az eredeti sorozat hibája.

Nem maradt más hátra, minthogy százalékosan értékeljem. Az eszem 70 körülit mond, a szívem 90-et szóval legyen egy átlag érték 80 és kap egy kis extra támadó pontot is mivel aktiválódott a speciális képessége, abban a pillanatban, mikor visszahoztam a temetőből… 83%

Advertisements

Kultúr Káosz névjegye

Ha érdekel téged a rajz, képzőművészet, filmek, animék, videójátékok és sok más random dolog, akkor jó helyen jársz, mert mi itt ezekkel foglalkozunk.
Kategória: Ajánló, Anime, Kritika, Yella | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s