One Punch Man by Mona

Tudom, túl sok animéről írok, de nem tehetek róla, ha folyton látok valami olyat, ami igenis feldobja a napom! A OPM pont ilyen volt. Nem mondom, hogy hirtelen jött, de lecsapott, és ha nem is egy ütéstől, de kettőtől én is a földre kerültem. Bele azért nem haltam, sőt!

A történetem az OPM-nel nem kezdődött épp zökkenő mentesen. Már javában ment a sorozat, mikor mondták nekem, hogy mennyire jó ez a dolog, és hogyhogy nem nézem, de én elhúztam a számat. Bevallom akkor még egy másik sorozattal kevertem (valami bűn rosszal), de már azt sem tudom mi volt. Majd rádöbbenve hibámra, az akkor kikerült 5 epizódot meg is néztem. Nem tetszett. Én, aki a shonen sorozatokon nőttem fel, és őszinte rajongással voltam és még vagyok értük, nem örültem annak, hogy Saitama felborítja a rendszert. Persze értettem én is, hogy ez a célja, mert ez ilyen, szánt szándékkal, de berágtam rá. Felfüggesztettem. És egészen az utolsó epizódig ment szépen a hype nélkülem.

De, ahogy észrevehető, megváltozott a véleményem. Most majdnem 3 hónappal a befejezése után egy amv hatására úgy döntöttem, hogy talán mégis megérné megnézni a sorozatot, mert mintha nem merülne ki a shonen gúnyolásban.

Igen, ezt mindenképpen megnézem, és még jött egy pár hét szemezgetés, mire nagy nehezen rákattintottam a 6. epizódra. Nem bántam meg. Számomra is elindult a történet és teljesen ámulva figyeltem a grafikát, a történetet, mindent, amit ki is elemzek itt és most.

A történetet már említettem, hogy egy shonen kifigurázás. Mert hát miről is szól egy shonen cucc? Valamilyen harcművészettel, legyen az kard, varázserő, óriásfegyverek, robotok, vagy akármivel foglalkozó többnyire 1-5 darab megtermett 15-6 éves ifjú titán megvédi a családját, barátját, barátnőjét, valamilyen eszmei értéket az adott főgonosszal szemben. A fiúk általában vagy lököttek, vagy érzelmileg sérültek, kik foggal, körömmel és vérrel, és főleg vérrel harcolnak. És mi meg szurkolhatunk, hogy ne haljon bele a hasátdöfésébe. Majd miután megvolt az epikus győzelem, mindenki szeretve egymást hazavonul a naplementében.

A One Punch Man ezt a rendszert kiröhögi. Gátlástalanul. Nem elég, hogy a főhősünk, Saitama, nem egy cuki tizenéves, de egyenesen egy gumiruhába bújtatott kopasz, hát hogy is mondjam… nem friss áru. Iszonyatosan egyszerű, következetes, és khm… NAGYON erős. Gyakorlatilag nem igazán kell azon izgulni, hogy most túl éli-e az adott csapást, mert maximum kirepül a kozmoszból, de meghalni biztos nem fog. És király az az ellenfél, akinek nem loccsan szét a tüdeje egy ütésétől.

Kicsit komolyabbra véve a szót, még azért is más annyira Saitama, mint főhős, mert nem szeretik. Ez viszont a mai társadalmunkban megjelenő problémát formáz meg. Gondolok itt arra, hogy hiába vagy te nagyon ügyes valamiben, mondjuk egy tehetséges festő vagy, mert tökéletes képeket tudsz festeni, ha nem tudod magad eladni, úgy eltűnsz a süllyesztőben, mintha nem is léteztél volna. És akkor minek férceltél annyi energiát az egészbe? Esetünkben Saitama nagyon erős. A valaha látott legerősebb hős, amivel pályafutásom során találkoztam, de tényleg nem tudja magát úgymond eladni, nem csodálják, nem ismerik el, ami biztos, hogy fáj neki, mégis büszkén kiállva viselkedik, és hős marad, mert hős akar lenni, mert élvezi, mert ez a célja. Semmi kényszer érzete nincs.

Én személy szerint nagyon szeretem az alakját, ahogy csak úgy ott áll kopasz fejjel, a sárga rucijában, nagyon nem hősnek tűnően, és totál logikusan hozzászól az epikus, megszokott, de igazából indokolatlan jelenetekhez, hogy miért, vagy ez mire jó az amit éppen tesz az adott mellékszereplő, miközben megmenti a várost néhány atombombaszintű támadástól. Egy hétköznapi hős képét veszi fel, aki nem hívja fel magára fel a figyelmet, mégis nélküle az emberiség (esetekben az emberségünk) veszne el. Ilyen hétköznapi hősökkel nap, mint nap találkozunk. Csak Saitama nem hétköznapi.

Az ő tanítványa, ellentéte, vagy nem is tudom mije, Genos-kun. Na, ő aztán a végtelen kedvenc. Menő, közkedvelt, még időnként haldoklik is, de… ő nem menti meg a világot. Az egyetlen ember (cyborg), aki tudja, és elismeri Saitama nagyságát. Valószínűleg Saitamát ellensúlyozni van az animében, amit profin teljesíti. Semmi erőltetés itt sem, csak az alap shonen-hős elemek és  a színtiszta, emberi őszinteség. (És végtelen fangirl sikítozás)

Jó, most írhatnék még néhány hősről, mert hát ebben a sorozatban van pár. A valaha látott összes shonenhős kategóriából hoz egyet, de most kíméljetek meg a klaviatúra ütögetésétől, hogy őket is elemezzem. Nagyon tipikusak, megfelelően komponáltak, és semmi kivetni való nincs velük. Hozzák a formájukat. Van szamurájunk, gonosz ninjánk, fura telekinézises kiscsajunk, buzi baránk, erőtlen soha-nem-adom-fel hősünk, stb. Mind más, lehet válogatni.

Amiről még szólnék, az a páratlan grafika. Hogy az mennyire igényes. Mennyire gyönyörű. Ilyen animációkért érdemes animéket nézni, mert Genos és Saitama harcánál komolyan elsírtam magam, annyira szép volt. És akkor hangsúlyozom, hogy ez azért shonen, tehát van benne harc bőven. Lehet csorgatni a nyálat, hozom a lavórt.

Genos vs Saitma epic short battle #onepunchman

Jó, akkor még mi van hátra? A zene. Pillanat, nem emlékszem, mindjárt hallgatok néhány soundtracket. Hm. Korrekt. Tipikus, elégedett vagyok.

Jaj, de hát az opening. Csak én néztem meg minden egyes epizód elején? Lehet. A dalt a JAM Project szerezte The Hero címmel a sorozatnak egyenesen. (ha jól szedtem össze az infókat) Nem is fecsérlem itt tovább az időt, megyek ugrálni és üvölteni a szöveget.

Az ending meg… khm… nagyon ritkán szoktam azokat is megnézni. Kb két hang után kinyomom és azonnal kövi epizód, de itt még ezt is végig énekeltem. Hiroko Moriguchi-tól a Hoshi yori Saki ni Mitsukete Ageru, ami annyit tesz, hogy Legkorábban megtalálni a csillagot, vagy legalábbis valami ilyesmi (bocsi a japánom miatt, sosem tanultam, google fordító forever).

Na most itt egy kis értékeléssel le is zárhatnám ezt a bejegyzést, mert a történet, bár összefügg, még nem igazán vezet sehova, de most nem is érzem ennek hiányát, mert annyira jó a mondanivaló, ez hősség-nemhősség gondolat, ráadásul annyira szép a megvalósítás, hogy ezt a pontot, itt most elengedem. Azonban még mindig itt a hajtás lassan begyulladó ujjaimban, hogy még írjak a One Punch Man-ről ezért pár napon belül még visszatérek.

Tehát rövid értékelés: Tintapatront nem tűrően jó! Azonnal felkerült a kötelező listámra. Aki nem látta, nem tudja milyen súlyos hibát követett el, ezért javaslom, hogy nézze meg.

De én Mona voltam, hamarosan még jövök a második résszel

Addig találj meg Facebookon és írj kommentbe, ha van kedved 😉

Advertisements

Kultúr Káosz névjegye

Ha érdekel téged a rajz, képzőművészet, filmek, animék, videójátékok és sok más random dolog, akkor jó helyen jársz, mert mi itt ezekkel foglalkozunk.
Kategória: Anime, Kritika, Mona
Címke: , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) One Punch Man by Mona bejegyzéshez

  1. Visszajelzés: One Punch Man II. by Mona | Kultúr Káosz

  2. Visszajelzés: Téli szezon ’16 by Mona | Kultúr Káosz

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s